Idealizált jövőkép

Elhiszem a szavakat, miután elhittem a tetteket.

A szavak semmit sem érnek, elenyésznek. A tetteid mutatnak meg téged.

Ott feküdt az ágyamon. Engem nézett. Nem mondott semmit. Mintha picit mosolygott volna…a szemeit nem igazán láttam. Közelebb akartam menni, a szemébe nézni, megölelni.

Még mindig csend volt. Pedig nem szereti a csendet. Egyik karját kitárta felém. Kicsit közelebb mentem, most már tisztábban láttam; mosolygott.

Nem mertem még tovább merészkedni. Sóhajtott. Egyszer csak felállt, és elindult felém. Egészen közel állt hozzám, most már láttam a szemeit. Azokat a szemeket. Beletúrt a hajamba, simogatta. A másik keze kezemhez tapadt, észre sem vettem hogyan, csak a melegét éreztem már. Magához húzott és megölelt.

Szerettem volna odabújni hozzá olyan erősen szorítani, ahogy csak bírom.

Mégis csak éppen átkaroltam.

Sóhajtottam.

Megcsókolt.

Megcsókoltam.

Végre nem csak vágyat éreztem. Többet éreztem. Valami olyasmi áramlott belőle, amit azelőtt sosem éreztem. Eltűnt az üresség és éreztem, hogy érez.

Újra leült.

Ezután sikerült közelebb mennem. Sikerült átölelnem, úgy szorítanom, ahogy csak bírom.

A csendet pedig ő is megszerette.

Azonban hirtelen megtörte: Szeretlek. Nem szerelemmel, nem barátsággal. Valami egészen más… a szereteten, szerelmen túli valamivel, ami már nem fog elmúlni.

Elmondtam, de tudta nagyon jól, hogy ugyanezt érzem.

A szavak feleslegessé váltak.

Többé nem volt szükség rájuk.

Azt mondta nekem: tökéletes vagy. Mindig is ezt akartam hallani. Elmondta nem egyszer, nem kétszer. Ezeregyszer is elmondta volna.