Vérkönny

Telihold fénye világítja be csupán szobám elhagyatott zugait. Ismét csak ugyanazokat a hangokat hallom..ugyanazok az ígéretek cikáznak a fejemben…ugyanúgy hiányzol még most is. Te gondolsz néha rám? Mekkora…mekkora űr ez..mikor kezdődött és meddig tart? Folyton csak azt kérdezem: Miért?Miért tetted? Mivel érdemeltem ki? Elmém univerzumát most csupán ezen gondolatok uralják s csak ismétlődnek mindig…milliónyi kérdés halmaza megválaszolatlanul.

A hiányod gyötrelmes érzése hasít belém minden pillanatban… ami eddig is tartott…és az idő ami eltelt kínzó könnyekben..ez maradt hát végül nekem…fájdalom és az elvesztett hitem.

A szánalom érzésével karöltve de reménykedve és bízva annyira keményen próbáltam..próbáltalak..míg végül belepusztultam. Képtelen voltam elhinni, hogy igaz lehet.

Nem akartam tudomást venni az ezernyi hazugságról..teljes szívemmel bíztam igaz nem mindig ezt mondtam. Félelem. Önmarcangolás. Magam-gyűlölet. Őszinteség. Félelem. Ezért vesztettelek el? Csak bizonyosságra vágytam…ridegséget és szemrehányást kaptam érte. Vajon helyesen látom? De hiszen a fehér hazugságok és mély hallgatásod bizonyosságot adnak számomra.

Kitártam magam, harcoltam…hiába. Megcsonkult büszkeségem vájt mély zugot szívembe,hol már csak elporladt remény-érzetek hullnak alá alvadt vérembe.

És ismét csak zúg a lelkem, széthasítják elmém.. túl hangosak „volt-hű” szavaid.

„Szeretlek. Ha ez megnyugtat, nem fogsz elveszíteni.”

Talán az én hibám volt? Talán az én hibám volt.

Inkább törtek volna darabokká vér-őszinte szavaid!

Inkább fényes,tiszta szavak mosták volna ki szememből az utolsó könnycseppet is!

Inkább úgy haltam volna…

Nem meggyalázva,férgek módjára…

Nem engedted nekem…miért?

Elhittem…elhittem….én mindent elhittem.

MIÉRT?

Derfes naplójából